Szafije, a Szultán háremhölgye - részlet a könyvből

[…] – Azért jöttem, hogy megmentselek – mondtam. Legnagyobb meglepetésemre a fogoly megfordult, arrébb sétált, és csupán a válla fölött hátrasandítva nézett rám.

– De hát… ez lehetetlen – felelte végül.

– Dehogyis! Rábukkantam a legmegfelelőbb rejtekhelyre, mindketten elbújhatunk ott! Van itt a közelben egy régi víztároló, ahol kivárhatod…

– Semmi kedvem lemenni egy nyirkos és hideg víztárolóba!

– Csak rövid ideig kell odalent maradnod. Addig kell várnod, míg átjutok a Pera negyedbe. Ott ráveszem az egyik honfitársunkat arra, hogy egy csónakkal…

– Ugyan már, signor Veniero, ez tényleg lehetetlen. Nem lennék rá képes. Nem tudok úgy felmászni egy falra, mint te. Te olyan ügyes vagy, mint egy légy. Az a gyanúm, hogy éjjel-nappal a falakon mászkálsz, mióta először találkoztam veled.

Őszintén megmondom, nem gondoltam volna, hogy bátorságomat ilyen szavakkal jutalmazzák. Egy léggyel hasonlítottak össze! Úgy döntöttem, nem törődöm az ellenvetéssel.

– Igenis képes vagy rá! – bizonygattam. Lelkesen beszéltem, hiszen tudtam, pontosan azt ajánlom fel neki, amire első találkozásunk pillanatában annyira vágyott. – Segíteni fogok, sikerülni fog, hidd el, képes vagy rá. Meg kell tenned.

– Nem is tudom – felelte. Nem félt, de nem bízott bennem. Tényleg nem tudta, hogy mit tegyen.

Én viszont nagyon is tudtam. Egy gyors és határozott mozdulattal átöleltem a derekát. Édes Istenem, milyen csodálatos érzés volt! Ahogy a karom rásimult a csípőjére, mintha villám csapott volna belém. Felkaptam és odavittem az ablakhoz.

Sofia halkan felsikoltott. Talán a gyönyörtől, vagy így akart tiltakozni? Megragadta a karomat, és ellökött magától. Kénytelen voltam letenni a földre, mert nem akartam, hogy küzdelmünk zajára felfigyeljenek az őrök.

– Signor Veniero, mielőtt bármit is tennénk, üljünk le egy percre. Elmondom, hogy mi történt ma velem – szólalt meg. Az arcára pillantva már tudtam, hogy döntött. – Nem árt, ha tisztában vagy a helyzettel.

– Majd később! – válaszoltam könyörögve. Eszembe se jutott, hogy parancsokat adjak neki vagy sürgessem. – Mesélj akkor, ha majd biztonságban leszel, és nem kell menekülnünk.

– Ó, dehogyis! – legyintett. Az arcán határozott nyugalom látszott. Megérezte, hogy elgyengültem. – Kérlek, hallgass meg. Mindenképpen el kell mesélnem a mai nap eseményeit. Annyi minden történt velem, hogy majd szétfeszít a sok élmény, és nincs senki, akinek beszámolhatnék a kalandjaimról. A cselédlányomat, Mariát, úgy tűnik, már el is adták. […]

[…] Sofia részletesen beszámolt arról, milyen elképesztő dolgokat tapasztalt aznap. Olyan bágyadtan hallgattam, mintha egy pióca szívta volna ki belőlem az akaraterőt.

– Nem sokkal azután, hogy magamra hagytatok, be kellett ülnöm egy zárt gyaloghintóba. Elvittek a… hová is? Nem tudnám megmondani. Azt viszont biztosan állíthatom, hogy nem létezik még egy olyan csodálatos hely a világon. Utólag belegondolva, az a palota talán nem is a halandók világában állt. A gyaloghintót cipelő teherhordók talán angyalok voltak, és néhány órára felvittek magukkal a mennyek országába.

Töprengve nézett rám, mert tudni akarta, hogy figyelek-e a szavaira.

– Először csupán a tömeg zúgását hallottam, nem mertem kinézni, mert tudtam, hogy azzal magamra haragítanám a gazdámat. Kicsit féltem is, mert úgy tűnt, hogy körülöttem zabolátlan és hangoskodó emberek nyüzsögtek. Egy idő múlva azonban elhalkult a sokaság zsivaja. Most is hallottam az emberek hangját, ám a beszélők nyugodt és tiszteletteljes férfiak voltak. Azt gondoltam, hogy valamilyen szent hely közelébe értünk. Összeszedtem minden bátorságomat, és résnyire elhúztam a függönyt, hogy kipillanthassak.

Az emlékek hatására lehunyta a szemét, majd folytatta:

– Egy csodálatos, hatalmas kerten mentünk keresztül. Mindenütt nyílegyenes, gyönyörűen gondozott ösvényeket láttam. Az erős napfény elől az őrt álló, magas ciprusok adtak enyhülést nyújtó árnyékot. Minden egyes fa tövében egy vörös fejfedőt viselő kertész szorgoskodott. Úgy tűnt, mintha azokat az embereket is ugyanúgy beültették volna ide a kertbe, mint a rájuk bízott növényeket. […]

[…] A szultán? – töprengtem némán. Lehetséges, hogy Baffo kisasszonyt bevitték az uralkodó palotájába, a nagy szerájba? Szótlanul figyeltem a további beszámolót.

– Rögtön utána keresztülhaladtunk egy széles kapun. A gyaloghintó teherhordói itt kénytelenek voltak megállni. Még a gazdám sem mehetett tovább. Sűrű szövésű fátylakba burkolózva kiszálltam, és ekkor egy hatalmas termetű, sápadt képű férfi gondjaira bíztak, aki a rabszolgapiacról kísért el minket. Az ismeretlen vastag vászonból varrt, nyúlszőr szegélyes, zöld köntöst viselt. A fején magas, cukorsüvegre emlékeztető fehér kalapot hordott. […]

[…] – Az ismeretlen átvezetett a fal túloldalára. Utána pedig… ó, hogyan is önthetném szavakba, amit akkor éreztem? Ilyen lehet, ha valakit elevenen felfal egy hatalmas, mohó fenevad. Ennek a szörnyetegnek azonban csillogó, hűvös márvány volt a belseje. […]

[…] Úgy éreztem, egyre mélyebbre kerültünk a bestia gyomrába. Végül már attól tartottam, hogy utunk egy zsákutcában ér véget. Ekkor azonban kinyílt egy ajtó, és én szinte elkábultam a ragyogó fénytől és a hangzavartól.

A fiatal nő kinyitotta a szemét, és összeszorította a két tenyerét.

– A nap fénye megcsillant a számtalan tükrön, drágakövön, csiszolt fajanszcsempén és a falakat ékesítő aranyozáson. Mintha csak egy virágzó kert szemkápráztató színeivel díszítették volna fel a falakat. Gondosan ügyeltek még a legapróbb részletekre is. De nemcsak a tündöklés volt kábító, hanem a benti hangzavar is. Rengeteg kalitkába zárt madarat láttam. Az egyik sarokban zenészek muzsikáltak. Valamennyien nők voltak. A zenéjüket azonban alig hallottam, mert elnyomta a csarnok közepén heverők kacagásának és izgatott beszélgetésének hangja. Legalább húszan voltak odabent. Korábban még sohasem láttam ennyire gyönyörű női alakokat.

A fogoly töprengve nézett rám.

– Semmiben sem hasonlítottak egymásra. Akadt közöttük fekete bőrű, de fehér, barna és sárga is. Némelyiknek kék volt a szeme, míg másoknak sötét, mint az éjszaka. Láttam vörös, barna és hollófekete hajú szépségeket. Elállt a szavam elegáns öltözéküktől. Lenyűgözött a látvány. Olyan sok ékszert aggattak magukra, olyan elképesztő mennyiségű selyembe és aranyló fényű vászonba meg bársonyba burkolták magukat, hogy az az érzésem támadt, talán nem is tudnak járni. Jókedvűen és elevenen beszélgettek egymással. Puha párnákon és szőnyegeken ücsörögtek vagy heverésztek. Szomjúságukat rózsavízzel, éhségüket süteményekkel és édességgel enyhítették. […]

 […] Amikor ott álltam előttük fátylak nélkül, hangzavar tört ki. Mindenki izgatottan csacsogott. Jó páran féltékenyen, irigykedő arccal néztek rám. Annyira jó érzés volt, hogy ezek a gyönyörű hölgyek megriadtak a szépségemtől! Megszédültem tőle. Volt közöttük egyvalaki, aki különös jóindulattal tekintett rám. […]

 […] – A lenyűgöző hölgynek elsősorban a pillantása ragadott meg; gondosan kiszedett szemöldöke keskeny félholdat rajzolt a szeme fölé. Ahogy törökök között annyira népszerű, szénporral festette feketére a szempilláit, és ugyanilyen színnel rajzolta körbe a szemét. A gazdám parancsára ugyanígy kellett nekem is kifestenem magam, mielőtt elindultunk volna. Az ismeretlen hölgy fekete szeme azonban sötétebben tündökölt a legdrágább antimonnál is, és belelátott vele a szívembe. Pillantása kemény volt és éles, mint egy acéltőr. Úgy éreztem, csak az engedelmesség és az azonnali halál között választhatok. […]

 […]– Még a fehér kalapos óriás is engedelmeskedett neki. Az a fickó puszta kézzel elroppanthatná az úrnő nyakát, ám e helyett olyan mélyen hajlongott előtte, hogy ujjai a márványpadlót érintették. Ha nem ember, hanem kutya lett volna, akkor boldog farkcsóválással köszönte volna meg úrnője dicsérői szavait. A hölgy ugyanis elégedett volt a szolga jó ízlésével. Én pedig arra gondoltam, hogy ha képes engedelmességre bírni ezt az emberhegyet, akkor páratlanul nagyhatalmú uralkodó lehet. Az sem lepett volna meg, ha kiderül, hogy a világ úrnője előtt állok.

Nem volt kedvem felvilágosítani Baffo úr leányát arról, hogy a hatalmas termetű háremőr csupán egy eunuch volt. Akadtak közöttük fehér és fekete bőrűek is. A kisasszony ismét olyan férfin legeltette a szemét, aki már nem tartozott az erősebb nem soraiba. Az ifjú hölgy elmerült édes emlékei között. Nem akartam kizökkenteni egy ilyen kiábrándító megjegyzéssel.

– A leírhatatlan szépségű hölgy egy könnyed intéssel jelezte, hogy menjek oda hozzá. A csuklóján csilingelni kezdtek a karkötők. Megtapogatta végtagjaim izmait, megvizsgálta a fogamat, a fülemet, a nyakamat. Végül arra utasított, vegyem le a kabátkámat és az ingemet. Szemügyre kívánta venni ugyanis… Egyszóval, signor Veniero, az úrnő előtt nem szégyelltem magam. Még az sem zavart, hogy ott állt az az óriás. Neked viszont nem mesélhetem el a további részleteket. Próbáld meg elképzelni magad, milyen beható alapossággal vizsgáltak meg. Csupán annyit mondok, hogy még a legbizalmatlanabb lókupec sem nézi így meg a portékát, mielőtt megvásárolná. Akár azt is hihettem volna, hogy a hölgy a maga örömére kíván megvenni.

Ismét csak csöndben maradtam. Nem árultam el Baffo kisasszonynak, hogy a pletykák, amiket a szultán háreméről hallottam, nem cáfolták azt a lehetőséget, ami felmerült benne. Komoran meredtem magam elé. Sofia felfigyelt erre, és ingerülten rám förmedt:

– Jobb, ha tőlem tudod, signor Veniero, hogy nagyon is megtisztelve éreztem magam. Lenyűgözött, hogy ez a csodálatos asszony egyáltalán a figyelmére méltatott, és nem zavart el a színe elől. Csak legyintenie kellett volna, és én eltűnök a ragyogásból, mint a szennyvízcsatornába dobott szemét…

Sofia felpattant, és rajongó arckifejezéssel ezt kiáltotta:

– Szent Márkra és Megváltónk vérére mondom, semmi másra nem vágyom annyira ebben az életben, minthogy azé az asszonyé legyek! Egyszerűen lenyűgözött! Még soha egyetlen hozzá fogható, nagy hatalmú nőt nem láttam! Sőt, férfit sem. Azzal is beérném, hogy a ruháit foltozzam és az ágyneműjét mossam, ha közben ott lehetek a közelében. Hiszen akkor talán rám is átragad egy kevés az erejéből.

Összekulcsolta az ujjait, mintha imádkozna.

– Jóságos egek, remélem, nem iszom előre a medve bőrére! De úgy érzem, engem fog választani. Mielőtt elvezettek volna tőle, a tenyerébe zárta a kezemet. Megsimogatta a kézfejemet, rám mosolygott, és mondott valamit. Ha Velence nyelvén beszélt volna, alighanem azt mondta volna: Mi ketten jó barátok leszünk majd, drágám. Te és én.

Miközben Baffo kisasszony mesélt, felfigyeltem valamire. A felhevült arcú lány látványa azonban annyira lenyűgözött, hogy türelmetlenül elhessegettem magamtól a zavaró gondolatot. Amikor azonban Sofia elhallgatott, már kénytelen voltam odafigyelni a zajra. Egyértelműnek tűnt, hogy valaki végigsietett a folyosón, és a szobánk felé közeledett. A hangok alapján többen is álltak az ajtó előtt.

– Az isten szerelmére! – kiáltotta Baffo kormányzó leánya. – Ha itt találnak… […]

 

Hírlevél

Kapcsolat

A Trivium Kiadó webáruházát, melyben számtalan izgalmas, érdekes, szórakoztató könyvre lelhet a Keleti irodalom remekein át az Üzleti könyvekig, az alábbi linken éri el:

http://triviumkiado.hu

Tudta azt, hogy közvetlenül a kiadótól való rendelés min. 20%-kal kezdvezőbb áron történik, mint a könyvesbolti teljes fogyasztói ár?

Amennyiben kérdése van, kérjük az alábbi űrlap kitöltésével keressen meg minket és kollégánk hamarosan választ küld Önnek!

Név * 
E-mail * 
Üzenet * 

Adja meg a képen látható biztonsági kódot: 

Facebook