Reggelizés - Exkluzív előzetes a Szulejmán szíve című regényből

1526. vége, Isztambul, egy nappal Szulejmán hazatérése után

Szulejmán egy alacsony heverőn ült. Hürrem mellette a földön, egy párnán foglalt helyet. Két kezében tartotta a szultán tenyerét. Úgy bámult rá, mint egy szerelmes lány.

– Uram bizonyára megéhezett. Megengeded, hogy hozassam a reggelit?

A szultán nagyot ásított. Ragyogott az arca. Áradt belőle az elégedettség és a jókedv.

– Te aztán mindent megtettél azért, hogy elfáradjak – mondta barátságosan. – És igazad van, mint mindig. Megéheztem.

Hürrem elengedte a férfi kezét, felkelt, megigazította a ruháját, hátul öszefogta a hosszú haját, majd odament a hárem felé nyíló ajtóhoz. Hármat tapsolt. Az ajtó azonnal kinyílt, és máris megjelentek a szolgálók. Nem jöttek be, hanem a tálcákon odanyújtották az ételt. Hürrem saját kezűleg szolgálta fel Szulejmánnak a hazatérése utáni első reggelit. Jól ismerte a férfi ízlését.

Az ezüsttálcákon egyszerű, hétköznapi ételeket rakott elé. Persze mindegyiket a Fényességes Porta főszakácsa készítette. Az ízük vetekedett a legfinomabb ínyencségekével. Utoljára a tűzforró teát és az illatos szörbetet hozták be. Az ajtó bezáródott, és Hürrem újra magára maradt a gazdájával.

– Egyél te is – mondta Szulejmán.

– Köszönöm, én nem vagyok éhes. Inkább csak nézem, ahogy megreggelizel – felelte mosolyogva Hürrem. Végigsimította a férfi arcát és a szakállát.

– Nem tudok úgy enni, ha közben simogatsz – méltatlankodott megjátszott haraggal a szultán.

– Ó, bocsáss meg, gazdám, nem is gondoltam, hogy a közelemben elmegy az étvágyad! Ha gondolod, ki is mehetek, vagy ha akarod, betérdelek a legtávolabbi sarokba, hogy ne zavarjon a látványom.

Szulejmán gyorsan letette a teás poharat. Megragadta a kedvese kezét. A szájához emelte, és egy lassú, forró csókot nyomott rá.

– Ne beszélj butaságokat! Maradj itt velem! Hosszú hónapokon át vártam arra a pillanatra, mikor újra együtt leszünk. Sokkal jobban ízlik a falat a te társaságodban.

– Szóval akkor nem taszít a látványom? – kérdezte incselkedve Hürrem, és jobbjával beletúrt vöröslő fürtjei közé.

– Hogyan taszítana? – csóválta meg a fejét a szultán. A fiatal nő letört egy darabkát a lepénykenyérből, és belemártotta a fűszeres joghurtba. Odatartotta a férfi elé. Szulejmán már nyitotta a száját, de Hürrem ránevetett, és ő kapta be a falatot.

– Nagyon mohó valaki! – évődött Szulejmánnal.

– Azt hittem, nem vagy éhes.

– Nem is vagyok. Vigyázni kell az alakomra. Ki tudja, milyen karcsú és tüzes magyar menyecskék keresték a kegyedet. Talán még osztrák királyi hercegnők is kerültek az ágyadba. Lehet, hogy nem örülnél annak, hogy a

távollétedben csúnyán elhízott a kedvenc ágyasod.

Miközben ezt mondta, kihúzta magát, és enyhén előrenyomta a keblét. Szulejmán két kézzel megragadta Hürrem arcát, közelebb húzta magához, és megcsókolta.

– Nagyon hiányoztál, kedvesem – suttogta. A leheletének mentás teaillata volt. – Csodálatos dolog visszatérni hozzád.

– Akkor nem tartasz visszataszítóan kövérnek?

– Veled töltöttem az egész éjszakát. Mit gondolsz?

Hürrem boldogan felsóhajtott, a magasba emelte a karját és nyújtózkodni kezdett, utána macska módra odafeküdt a heverőre, és a fejét a szultán combjára hajtotta. Szulejmán felvett egy falat ételt, miközben a bal kezével simogatta a hosszú, selymes fürtöket.

– Bárcsak magammal vihettelek volna – mondta halkan.

– Én is ennek örültem volna a legjobban – mondta Hürrem. Csukott szemmel feküdt. Az arckifejezése egyértelművé tette, mennyire élvezi a lágyan simogató kezet. – Szavakkal el sem lehetne mondani, mennyire hiányoztál nekem! Nélküled olyan voltam, mint a mező, amelynek virágait már hónapok óta nem öntözte meg az életet adó eső. Mint a termőföld, amiből eltűnt a nedvesség, és elborították a mély, száraz barázdák. Sötét fellegek takarták el az egemet, amíg el nem űzte őket ragyogó tekinteted perzselő napsugara.

Amikor hírét vettem, hogy megérkeztél, úgy szaladtam oda hozzád, mint a kisbárány az éltető, friss vízzel teli vályúhoz.