Múltból a jövőbe, Isztambul meyhane kultúrája
Ha Isztambulban létezik olyan közösségi hely, amely megtestesíti az igazi Isztambul-élményt, az a meyhane. A meyhane, ami a taverna török változata, már évtizedek óta többet jelent egy egyszerű kocsmánál, ahol enni és inni lehet. Ez egy olyan hely, ahol a középpontba a beszélgetés kerül, ahol az emberek úgy öntik ki a szívüket, ahogyan a rakı (török ánizspálinka) kicsordul a pohárba és ahol a lélek táplálása sokkal fontosabb, mint a gyomor megtöltése. A meyhane városi jelenség, amelynek történelme több száz, ha nem több ezer évre nyúlik vissza.
A napjainkban élő meyhane-fogalom, amely alatt az a helyet értjük, ahol férfi és nő együtt ül a fehér asztalterítővel megterített asztalok körül, ahol kiválasztjuk az előételeket (meze) a színes tálcáról, ahol, ha italról van szó, legelőször a rakı jut az ember eszébe, újkeletű átalakulás. A meyhane történelme egészen a bizánci korba nyúlik vissza. Ameyhane fogalmának átalakulása lassú folyamat, amely időnként szívbemarkoló.
Evliya Çelebi, a híres 17. századi költő munkája, a Seyahatname is említi az első kötetében, hogy abban az időben még a Galata negyedben is rengeteg meyhane volt. Azt is megjegyzi, hogy Isztambulban több mint ezer ilyen tavernavolt és ezeknek több mint hatezer alkalmazottja. Ezek a meyhanék voltak a bizánci időkig fennmaradt kocsmák maradványai, amelyek túlélték, amikor II. Mehmed oszmán szultán meghódította Konstantinápolyt, 1453-ban.
Pontosan milyenek is voltaka meyhanék akkoriban?
Dr. Işıl Çokuğraş,akinek munkája, a Marginalitás és tér az oszmán uralom alatt. Agglegényszobák és tavernák 1789-1839 között (Marginality and Space During Ottoman Rule: Bachelor Rooms and Taverns between 1789-1839), úgy írja le őket, mint kis, sötét helyeket, gyakran a föld alatt, apró ablakkal, vagy ablak nélkül, ahol 4-5 szék és alacsony asztal van a bárpult mögött és ahol borral töltött hordók sorakoznak a fal mentén. Tény, hogy a meyhane kifejezés „a bor házát” jelenti. Dr. Çokuğraş továbbá azzal érvel, hogy ameyhane bizánci találmány. Többnyire Eminönü és Galata negyedek környékén voltak fellelhetőek, kifejezetten két okból. Az egyik, hogy Konstantinápoly fő kikötői itt voltak, így a tengeri kereskedelem is itt zajlott. Továbbá a mindennapi kenyerüket a kikötőkben megkereső emberek, a matrózok, a hordárok (hamal), akik a hátukon cipelték a súlyos árukat és a hasonló munkások is ezeken a környékeken éltek. Az agglegények (bekar), akiknek biztonsági aggályokból kifolyólag tilos volt a város falain belül tartózkodni, agglegényszobákban aludtak a kikötőkben. Ahol pedig van agglegényszoba, olyan hely is van, ahol az ember leül és iszik egyet. Dr. Çokuğraş továbbá megjegyzi, hogy bár a Galata híres volt a kapitány meyhanékról (kaptan meyhaneleri), amelyek a kikötőbe érkező és induló legénységeket látták el, addig Eminönüben több volt a fogadó (han meyhaneleri), ahol a teherhordók aludtak. Mindkét kikötőben, a meyhanetulajdonosok többnyire görögök voltak.
Az isztambuli meyhanék a nem-muszlim kisebbség tulajdonában voltak, akik az oszmán uralom alatt megtermelhették a saját borukat, amit aztán eladhattak. Habár az alkohol feltételezhetően tiltott volt a város muszlimjai számára, néhányuk így is betért a város falain kívül eső, konstantinápolyi görögök, örmények és zsidók tulajdonában lévő kocsmákba. MehmetTevfik, aki a 19. században az isztambuli meyhanékról és Isztambul éjszakai iszákosairól írt, a következő környékeket említi: Galata, Beyoğlu, Hasköy, Kadıköy, Üsküdar, Kuzguncuk és a halászfalvakat végig a Boszporuszon, ahol olyan meyhanék voltak, amelyek hivatalosan adót fizettek az oszmán hatóságoknak. Ehhez hasonlóan Dr. Çokuğraş tanulmánya szerint, a 19. század elején Konstantinápolyban még működő (a 18. század végén sokat bezártak az oszmán szultánok által hozott rendeletek alapján) 500meyhane mintegy harmada a Galata, Beyoğlu és Tatavla (ma Kurtuluş) negyedek által formázott háromszögön belül volt megtalálható. Másik egyharmaduk a Boszporusz mentén, a görög halászfalvakban, Beşiktaş és Sarıyer között, a maradék pedig Suriçiban, Beykozban, Haliçban and Kadıköyben. Ezek mind a történelmi városfalakon kívül, a város muszlim népességének lakhelyeitől távol voltak.
Konstantinápolyi meyhanék
Nem mindegyik meyhane volt egyforma. Nem csak a törzsvendégeinek társadalmi pozíciója, hanem a kocsma elhelyezkedése és a környék is árulkodott annak státuszáról. A 19. század előtt, a jobb körülmények között lévő kocsmák az úgynevezett gedikli meyhanék voltak, amelyek az oszmán hatóságoknak is fizették az adót (a gedik szó működési engedélyt jelentett). A 19. századtól fogva a konyhájuk tisztaságáról és a szakácsuk tehetségéről is hírnevet szerezhettek. Ezeknek a gedikli meyhanéknak a neve a Hançerli-től (késes), a Kürkçü-n (szőrmeárus) keresztül, a Yahudi-ig (a zsidó) bármi lehetett. Néhánynak a szimbóluma a janicsárokhoz fűződött. A legnyilvánvalóbb szimbólumok a hajó, a strucctojás, a világítótorony vagy Szulejmán szultán pecsétnyomója. A janicsárokat, akik gyakran ellátogattak ezekbe a kocsmákba, dayı-nak nevezték (aminek a mellékjelentése még ma is a környék kellemetlenkedő kötekedői) és akik jobb kiszolgálásban és nagyobb figyelemben részesültek, mint a többi meyhane vendég.
Dr. Çokuğraş munkája megemlíti, hogy belépve egy meyhanéba az ember a kiszolgálópulttal találta szembe magát, ami tele voltkülönböző mezékkel (előétel), azok számára, akik egy asztal helyett inkább ott innának, az italos korsók pedig felettük lógtak. A hely többi részét fa asztalok és rattan székek foglalták el. Néhány kocsmában pici privát helyiségek is voltak, melyek a meyhane törzsvendégei előtt álltak nyitva. Naplementekor a tulajdonos körbesétált, meggyújtotta a gyertyákat és elkezdődött a kiszolgálás.
