Miért szenvedtünk vereséget a töröktől?
A török háborúk Magyarországon azon konfliktusok egész sorát alkotják, amelyek 1526-os mohácsi vésztől 1699-ig, az oszmán-török kiűzéséig tartottak. A háborút 1699-ben a karlócai béke zárta le, török hódoltság maradványát 1718-ban számolták fel végleg.
14. századi fennállása óta az Oszmán Birodalom Európa legtöbb államával már háborúba keveredett és azokkal vívott összecsapások többségét a magyar fronton vívta.
A magyar–török háború (1521–26) az Oszmán Birodalomnak a Magyar Királyság ellen vívott konfliktusa, melynek kimenetele döntő hatással lett a közép-európai térség sorsára nézve. A középkori magyar állam ebben a harcban bukott el, bár mellette állt még Csehország és a Német Birodalom is, valójában néhány segédhadon kívül komolyabb segítséget nem nyújtottak. A római egyházfő is mindössze néhány zsoldost tudott biztosítani a harchoz. A magyar sereg által fejedelemnek megtett V. Radu havasalföldi vajda is megígérte a hadba szállást, de csak saját hatalmának megtartása érdekében harcolt a törökök ellen.
A katonai vereségnek számtalan oka volt, ezek közül is legtöbbnek a gyökerei évtizedekre visszamenőleg keresendők. A Mátyás királyt követő II. Ulászló hozzá nem értő kormányzása során az ország anarchia állapotába süllyedt. Az erősödő bárói csoportok megkaparintották a királyi regálékat és a vezető tisztségeket, amivel gyengítették a központi hatalmat. A hatalmaskodó urak saját vagyonukat igyekeztek minél jobban gyarapítani, s csoportjaik egymással is ellentétben álltak, gyakoriak voltak a fegyveres villongások, melyek a mohácsi vészig kitolódtak.
A nemesség görcsösen ragaszkodott előjogaihoz és nem volt hajlandó mozgatható sereg felállítására. Elhanyagolta a hadszervezetet, s a katonaság csupán rosszul szervezett bandériumokból állt, kiegészülve a közfelkeléssel, de ez még az oszmán-török hadsereg kevésbé képzett irreguláris erőivel (főleg az akindzsikkel szemben) sem tudta felvenni a harcot. Bizonyítja ezt az 1493. évi korbávföldi ütközet.
Magyarország katonai ütőképességét az 1514-es parasztháború is rontotta. A megtorló intézkedések az örökös jobbágyság kialakulását eredményezték.
A csökkenő jövedelmek és az örökös pénzhiány következtében még csak karbantartani sem tudták a végvárrendszert, amit a török hadsereg egyenként ostrom alá tudott venni, mivel a határszakaszokon is állomásoztattak mozgatható erőket, amelyek a szerb–bosnyák hódoltságból toborzott katonaságból is álltak. Ehhez társultak a hűbéres románok seregei (ebben a háborúban nem vettek részt) és a dunai és krími tatárok is, de ez utóbbiak is csak az 1540-es években vettek részt a magyarországi háborúkban.
A 15. század második felétől a Török Birodalom tovább erősödött, s I. Szulejmán török szultán Nyugat-Európa meghódítását helyezte kilátásba. Az egyik nagyhatalom Franciaország Törökországgal igyekezett szövetségi viszonyt kialakítani, hogy ellenségeit a németeket és spanyolokat török fegyverekkel győzze le. Spanyolország ez időben szintén hadban állt az Oszmán Birodalommal.
Az oszmán hadigépezet megindult Magyarország meghódítására. 1526-ban a mohácsi síkon, a „magyar Rigóföldön” eldőlt az ország sorsa és elveszett a király. A trónt ezután a Habsburgok foglalták el, akiknek a német-birodalmi trón, sőt olykor a spanyol korona és több olasz és holland terület is kezükben volt, ami esélyt kínált a török visszaszorítására. Ám a Habsburgok nem törődtek a török elleni háborúval, részben saját érdekeik miatt, részben a protestantizmus terjedése, Németország széttagoltsága és a francia terjeszkedés miatt, következésképp nem látták annak szükségességét, hogy a törököt kiverjék Közép-Európából.
Forrás: wikipédia
Fotó: Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása, Székely Bertalan: A mohácsi vész
