Gülbahar bosszúja - Előzetes a június 6-án megjelenő Szulejmán szíve című kötetből
1556, Törökország, Bursa városa
Gülbahar évek óta száműzetésben él. Ezen a napon halott fia barátait fogadta. A találkozó végén savanyúan elmosolyodott. Közben csendben kiürült a szoba túlsó fele. A férfiak oldalán már senki sem maradt. Vagyis... De igen. Valaki ült a sarokban. Egy zömök, csapott vállú alak állt fel. Közelebb jött a paravánhoz, és némán meghajolt.
– Ibrahim bég, örülök, hogy életben vagy. Rég láttalak – üdvözölte a haszeki elárult fia gyermekkori játszótársát.
– Úrnőm, örülök, hogy újra találkozunk. Nagyon sajnálom, hogy még nem sikerült igazságot szolgáltatnod a gyilkosoknak. Azért nem találkoztunk, mert száműzetésben voltam.
– Perzsiába menekültél?
– Igen, haszeki.
A nő töprengve nézett maga elé. Nem tudta eldönteni, mennyire bízhat meg a fiatalemberben. Inkább nem mondott semmit, hanem hagyta, hogy a váratlan vendég beszéljen.
– Tahmászp sah talán segíthetne nekünk – jelentette ki Ibrahim. Nem azt mondta, hogy nekem, hanem azt mondta, hogy nekünk. Gülbahar ezt jó jelnek tartotta.
– Tény, hogy gyűlöli Szulejmánt – válaszolta óvatosan.
– A sah mindenre hajlandó volna, hogy visszavágjon a rengeteg vereségért.
A haszeki szomorúan megcsóválta a fejét. Megvonta a vállát, bár ezt a gesztust a fiatalember valószínűleg nem láthatta.
– És hogyan segítene?
– Fegyverrel támogathatná a felkelőket.
– Mire megyek egy hadsereggel? Az csak vérontáshoz és polgárháborúhoz vezetne. Nem akarom beszennyezni Musztafa nevét. Hiszen így is éppen azzal vádolták meg, hogy a perzsákkal szövetkezett az apja ellen. Hürrem az, akinek buknia kell.
A fiatal férfi egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán felszegte a fejét, és a paraván lécei között megpróbált a haszeki szemébe nézni.
– Úrnőm, talán ismerek valakit, aki tudna segíteni.
– Ki az?
A fiatalember hátrafordult, és körülnézett a férfi oldalon. Miután meggyőződött arról, hogy rajta kívül már csak az egyik öreg, megbízható eunuch maradt ott, közelebb hajolt az elválasztó falhoz, és suttogva így szólt:
– Gülbahar asszony, hallottál már Oszama Ul-Deránról?
– Nem. A neve alapján valamilyen arab lehet. Kiről beszélsz?
– Egy tudós férfiúról. Sokat utazik az iszlám világában. Az indiai bölcsektől tanult, de otthon van Arábiában is. Én Afganisztánban találkoztam vele.
– Miért gondolod, hogy tudna segíteni?
– Azért, mert Oszama nem hétköznapi ember. Ha lenne bármilyen más lehetőségünk, nem is javasolnám. Csak hát Hürremet sem méreggel, sem az orgyilkos tőrével nem érhetjük el.
– Mitől olyan félelmetes ez az arab?
– Azt mondják, hogy sötét erőkkel cimborál. A céljai elérése érdekében olyan hatalmakkal is szövetségre lép, amiktől rettegnek a közönséges emberek. Úrnőmet talán visszatartaná ez?
– Nem – felelte elszántan az asszony. – Bármire hajlandó vagyok azért, hogy igazságot szolgáltassak a fiamnak. Szégyen és gyalázat, hogy a trónörökös halott, és helyette az a vörös hajú szuka irányítja a birodalmat. A Mindenható egészen biztosan nem akarhatja, hogy egy hitetlen nőszemély bábuként táncoltassa Szulejmán szultánt. Készen állok tárgyalni vele, ha így végezhetek Hürremmel.
– Ahogy úrnőm parancsolja.
Már nem sok dolgot kellett megbeszélniük. Ibrahim magára vette csuklyás, fekete köpenyét, és a sötétség beálltával feltűnés nélkül távozott a hátsó ajtón.
Csupán hosszú idő múlva tért vissza.
Akkor azonban nem egyedül jött. Kezdetét vehette a végzetes összeesküvés.
