Egy titokzatos szertartás - Beleolvasó a Köszem - a szultána 1. részébe

A helységben sötétség uralkodott, csak egyetlen gyertya égett odabent.

– Szalkim efendi nem szereti a világosságot – mondta a férfi.

– Ki az a Szalkim efendi? – kérdezte a nő.

– A dzsinnek padisahja… A leghatalmasabb dzsinn.

A férfi behunyta a szemét. Ujjaival körbefogta az előtte lévő, vízzel teli arany tálat. Motyogni kezdett, majd hangja egyre erősödött, egyre hangosabb lett.

– Szalkiiim… Szalkiiiim… Hol vaaagy? A Kaf hegyen, a tükörben vagy netán a Vénuszon? Akárhol is rejtőzöl, bújj elő, és jöjj el! Pattanj a vihar hátára vagy akár a sarlós fecske szárnyára és gyere… Nézd! Előttem a tenger. Gyereee Szalkim… A tengeremet vihar korbácsoljaaa!

Félve húzta el a kezét a táltól. Hirtelen kinyitotta a szemét. Rettegett. A férfi apró szeme lángot szórt. Bár senki sem ért hozzá, az aranytálban lévő víz úgy háborgott, úgy tajtékzott, mint a viharos tenger. A víz kifröccsent a tálból.

– Isten hozott Szalkiiim…– Hüszejin efendi öblös mély hangja, amely rendszerint félelemmel töltötte el az embert, most egy kisfiú hangjává változott. – Légy üdvözölveee!

Úgy tűnt, a férfi hall valakit. Megállás nélkül bólogatott, mintha helyeselne.

– Van-e olyan, aki nem fél a haragodtól? Isten hozott Szalkiiimmm efendiii! Minden ember reszket az erőd láttán… Ám ennek a nőnek szüksége van a hatalmadra és a varázserődreee. Ismered őt?

A hodzsa hirtelen, mintha valaki megrázta volna a vállainál fogva, remegni kezdett.

– Nem! – szakadt ki a kiáltás a torkából. Hangja ezúttal a dzsinné volt. – Nem, nem ismerem!

A hodzsa szakálla szálanként meredt az égnek. Egyfolytában bólogatott, mintha valakit hallgatott volna, és egyetértene azzal, amit az illető mondott. Felgyorsult a légzése.

– Nem – hörögte aztán. – Természetesen kezeskedem érte.

A hodzsa efendi ezután vergődni kezdett és közben különös szavakat hallatott.

– Tarizmaj… budos gari! Eloj, eloj, eloj! Eloj!

Eközben úgy tűnt, hogy a Szafranbolui eltorzult arca kezdett megnyugodni.

– Lefajel Szalkim efendi – suttogta. – Lefajel domas!

– Mondja el neki! – kérte a hodzsa a nőt. – Gyorsan, mondja el neki…

– Szalkim efendi nem szereti, ha megváratják. Könyörögjön!

– A fiam – kezdte a nő. Hirtelen megrémült. Mi van, ha a dzsinnek nem szeretnek ilyen illetlen témákról beszélni… Ha Szalkim dzsinn nem szereti a szexualitással kapcsolatos intim dolgokat… Mi van, ha dühbe gurul, és elcsúfítja a száját, vagy az orrát…

– Beszéljen! – szólt Hüszejin hodzsa gyerekhangon. – Mondja el neki… Mesélje el, könyörgöm, siessen!

A tálban lévő tenger még hullámzott, de a nő képtelen volt belevágni. Pedig már azt is számításba vette, hogy a dzsinn eltorzítja.

– Hogy is mondjam… a fiam nem akar a nőkhöz érni. Mindent megpróbáltunk már. Semmi sem használt. Hüszejin efendi azt mondta, hogy a te hatalmad végtelen. Kérlek, adj a fiamnak erőt, tüzet az ereibe, és életet a magjába…

A tálban lévő víz hirtelen elcsendesedett, lecsillapodott.

– Elment – mondta Dzsindzsi hodzsa. Arca verejtékben úszott, még a szakálla is csurom víz volt. – Szalkim efendi elment – tette hozzá még mindig a vízre szegezett tekintettel.

– És most mi lesz?

– Meglesz a dolog.

–  Úgy legyen, Istenem! –A nő szárnyakat kapott a boldogságtól. Még egyszer elsuttogta a varázsszót: – Meglesz.

Amikor a Szafranbolui hodzsa hazatért, vízért könyörgött a feleségének.

– Az Isten szerelmére, csak egy korty vizet!

Arca falfehér volt, szeme véreres, körmei belilultak.

Remegett a keze, miközben megitta a vizet, melyet felesége futva hozott neki. Magába roskadt.

– Szalkim efendi – sóhajtott. – Miért tettél ilyet?

– Mit csinált? –kérdezte ingerülten a felesége. – Hányszor megmondtam neked Hüszejin efendi, hogy ne szólítsd magadhoz azt az undok dzsinnt! Meglátod, egy nap elkap, és megöl téged!

 A férfi kimerülten a matracra kuporodott.

– Nem engem – dünnyögte kínlódva.

– Akkor kit?

Dzsindzsi hodzsa lehunyta a szemét.

– Sok vér fog folyni, asszony. Rengeteg… Olyan sok, amennyit eddig még nem látott az Oszmán Birodalom. Árulás mindenfelé.