Egy anya átka
Bursa városa, Kis-Ázsia
A Márvány-tenger felől feltámadó hűvös szél enyhített valamennyit a forróságon, de nem tudta elsöpörni a kisemmizett anya gyászát. A magányos, kopott ruhájú asszony azért jött ide, mert nem volt hova máshová mennie. Letérdelt a sír elé, és a kezét lassan végighúzta a hófehér mészkövön. Hangosan zokogott. Siratta a fiát, és siratta önmagát. A fájdalmának nem volt szemtanúja.
Csak egészen kevés kellett volna ahhoz, hogy minden másként alakuljon. Egy csöppnyi szerencsével ma ő lehetett volna az egész világ leghatalmasabb asszonya, ünnepelt és irigyelt szépség. Ha kicsivel kedvezőbben alakultak volna a dolgok! Ha nem változott volna életveszélyes viperafészekké az otthona! A hűvös kőre szorította a homlokát. Könnyei végigcsorogtak a síremlék oldalán.
– Musztafa, drága kisfiam, hát miért nem voltál óvatosabb? Miért sétáltál bele a csapdába?
Elkomorodott, és ökölbe szorult a keze. Fia gyengesége végzetes következményekkel járt. A gyermek bukása az anyját is magával rántotta. A fényből a sötétbe. A gazdagságból a nélkülözésbe. Pedig…
– Musztafa, miért nem fogtál fegyvert a zsarnok ellen? Hiszen úgyis árulással vádoltak!
A Márvány-tenger felett gyülekező sűrű, fekete felhők lassan elmozdultak a város irányába. Az emberek sietve bemenekültek az utcáról. Hajladozni kezdtek a fák. Vihar közeledett.
– Nekem is lehetett volna sokkal több eszem! A férjem lába előtt fetrengtem. Azt hittem, hogy fontos vagyok neki. Nem akartam megbántani! Nem akartam fájdalmat okozni neki! Hát hogy lehettem ennyire ostoba? Beértem azzal, hogy csak megverjem azt a vörös boszorkányt! Meg kellett volna ölnöm a rutén viperát! Engem ugyan száműztek volna, de akkor ma te lennél a trónörökös! Még élnél, gyönyörű kisfiam!
A vihar beért Bursa fölé. Őrjöngő széllökések csaptak le a városra. Éjszakai sötétség támadt. Villám csapott egy közeli fába.
A nő felkelt a sír mellől. Odament az ajtóhoz, és megállt. Felnézett a kavargó, sötét fellegekre és az ég haragját jelző, cikázó villámokra. Bőgve üvöltött. A hangjával megpróbálta elnyomni a mennydörgések robaját.
– Légy átkozott, Szulejmán! Légy átkozott, Hürrem!
Alighanem a közvetlen közelbe csapott be egy villám. Vagy talán a föld rengett? Az anya, akinek megölték a gyermekét, megtántorodott, de aztán megkapaszkodott az ajtóban. Kilépett a szent hely oltalmából, és görnyedt háttal, hangosan átkozódva elindult az utca felé.
– Még a pokollal is szövetkeznék, hogy lássam csúfos bukásotokat!
Az utcán várakozó magas alak nem félt a villámoktól. Udvariasan meghajolt, majd az asszony mellé állt. Egy ernyőt tartott a feje fölé. A zokogó anya elfogadta a felkínált védelmet.
– Komolyan gondoltad, amit az előbb mondtál? – kérdezte a férfi.
– Minden szavamat. Átok Szulejmánra! Átok Hürremre!
A szakállas alak komoran elmosolyodott.
– Azt hiszem, tudok neked segíteni.
A gyászoló anya meghallgatta az ismeretlen ajánlatát. Végül bólintott, és elfogadta. Habozás nélkül.
Vajon mit ajánlottak fel Musztafa herceg anyjának?
