Az elszalasztott csók

1564. Magyarország

Gyöngyi, a gyönyörű nemeskisasszony a városba tartott, amikor török katonák támadtak rá. A lány életveszélyes helyzetbe került. Szerencséjére egy váratlanul felbukkanó, ifjú török harcos megmentette. Gyöngyi azonban cseppet sem bízott a titokzatos hősben.

A török lehajolt, és felkapott valamit a földről. Egy kendőt. Félrehajtotta a fejét, és nem nézett a lányra. Gyöngyi felé nyújtotta.

– Takard el a meztelenségedet! – mondta. Olyan halk, érdes hangon beszélt, hogy alig lehetett hallani a hangját. Gyöngyinek persze esze ágában sem volt besétálni a csapdába.
– Dobd ide! – kiáltotta törökül.
Az ifjú meglepődve felkapta a fejét. Megcsillant a szeme.
Hogy lehet egy rusnya töröknek ilyen gyönyörű, kék szeme? – gondolta Gyöngyi. – Olyan, mint egy tiszta tavaszi napon a felhőtlen égbolt.
Körülnézett. A tekintete végigsiklott a halottakon. Felfordult a gyomra a vér visszataszító, fémes szagától. Keserű, maró ízt érzett a torkában. Miért van ennyire meleg? Olyan jó lett volna inni egy korty vizet! Szédülni kezdett. Megtántorodott.
A fiú azonnal odaugrott. Megragadta Gyöngyi két vállát. A lány habozás nélkül eltaszította magától. A török nem ellenkezett, elengedte.
Most már csupán egy lépésre álltak egymástól.

– Hogy te milyen gyönyörű vagy! – mondta az ifjú. Utána rögtön döbbent arcot vágott. Mintha meglepődött volna a saját kifakadása miatt. Gyöngyit azonban nem hatotta meg a bók. Akkor viszont miért pirult el?
– És most mi lesz? – kérdezte gúnyosan. – Megölted őket, hogy te teperj le?
A török tűzvörös lett. Mindkét tenyerét felemelte a magasba. Az arcán valósággal lángolt a hosszú sebhely.
– Soha nem tennék ilyet! – kiáltotta. Nagyot nyelt. – Ma meg különösen nem.
– Miért? – kérdezte Gyöngyi. A tekintetét egyszerűen képtelen volt levenni az ifjú arcáról. Annyira nem is volt jóképű. Bár tulajdonképpen elég jól nézett ki kiugró, erős pofacsontjával, egyenes orrával és nagy gonddal megnyírt bajuszával. Egyetlen más legényt sem ismert, aki egy ilyen nagy aranygyűrűt viselt volna a fülében. Furcsa, de az ékszer cseppet sem tette nőiessé az ismeretlent.
Gyöngyi megköszörülte a torkát.
– Szóval mi van ma?
Az ifjú összerezzent. Nagyon úgy tűnt, hogy elkalandoztak a gondolatai. Összefonta a karját a melle előtt. Nagyon erős lehetett. Az olcsó szövet nem takarta el a feszülő izmait. Újra nyelt egy nagyot, aztán megszólalt.
– Ramadán.
– Az micsoda?
– Nem tudod? – kérdezte őszinte döbbenettel az ifjú. Nem alakoskodott. Tényleg elképesztette Gyöngyi tudatlansága. – Hogyhogy nem tudod? Hiszen ez a világ legnagyobb ünnepe!
– Nálatok talán! Itt viszont nem az.
A török Gyöngyi szemébe nézett. Amióta ilyen közel álltak egymáshoz, egyszer sem pillantott le a lány meztelen ágyékára vagy combjára.
– Eljött a megtisztulás ideje. Ilyenkor böjtölünk és elmélkedünk.
– Aha.
A török nem tudott mit kezdeni a rövid válasszal. Már nem volt olyan vörös, mint az előbb, viszont tovább magyarázkodott.
– Alamizsnát adunk a rászorulóknak, és jótékonykodunk.
– Aha.
– Napnyugtáig egyetlen falatot sem eszünk. Ital sem érintheti az ajkunkat. Kerüljük a nőket. Eszünkbe sem jut bujálkodni.
Gyöngyi dühbe gurult. Közelebb lépett a pofátlan fickóhoz, és a mutató ujját a mellének szegezte.
– Ha nem vetted volna észre, efendi, ezek itt éppen meg akartak erőszakolni!
Az ifjú egy gyors pillantást vetett Gyöngyi ujjára. A tekintete azonban elkalandozhatott, mert újra olyan vörös lett, mint a forró vízbe hajított rák. Gyorsan félrefordította a fejét.
– Helytelenül viselkedtek. Mint láthatod, elnyerték méltó büntetésüket.
Leengedte a karját. Gyöngyi kénytelen volt elvenni a kezét. Az ifjú halkan felszisszent. Egy keskeny vércsík futott végig a bal kézhátán.
– Te megsebesültél? – kiáltotta a lány. Odalépett az ifjúhoz, és megragadta a kezét. Felemelte. A kézfej sértetlennek tűnt. Akkor tehát valahol feljebb lehetett a seb. – Jól vagy?
– Nincs semmi bajom – válaszolta összeszorított foggal a török. Nyugtalannak tűnt, de nem rántotta el a kezét. Milyen nagy, forró és erős tenyere volt! Meglepően tiszta. Olyan kellemes volt az érintése. Gyöngyi cseppet sem bánta, amikor összekulcsolódtak az ujjaik.
– Mitől ilyen a körmöd? – kérdezte kíváncsian.
– Attól, hogy pucolom.
– A szagod is kellemes.
– Mert nem vagyok gyaur. Mindennap mosakszom.
– Minden nap? – kérdezte döbbenten a lány. – Tényleg?
A fiú azonban nem törődött a kérdéseivel. Másik kezével is megszorította Gyöngyi tenyerét.
– Tényleg nagyon szép vagy. A szemed is meg a hajad is.
Alighanem az iszonyatos forróság tehetett arról, hogy Gyöngyi ennyire elgyengült. Kénytelen volt nekitámaszkodni az ifjúnak. Hiszen végül is ez a harcos megmentette az előbb. Kifejezetten jólesett, amikor a két erős kar lágyan átölelte.
– Jól van, kislány, nincsen semmi baj – mondta halkan a török. A jobb kezével beletúrt Gyöngyi hajába. – Mindjárt jobban leszel.
– Nincsen semmi bajom, csak megszédültem – válaszolta dacosan. Mit ölelgeti itt ez a török? Hiszen még a nevét se tudja! – Mindjárt jobban leszek.
Ennek ellenére átölelte a fiú derekát. Ehhez persze egy kicsit közelebb kellett lépnie. A kék szemű olyan magas volt, hogy Gyöngyi válla a mellkasának simult. Azt hihette volna az ember, hogy páncélt viselt, olyan kemények voltak az izmai. Összeért a hasuk és a combjuk is.
Gyöngyi pontosan tudta, hogy ő aztán nem fog itt ölelkezni egy vadidegen törökkel. Csak addig vár, ameddig elmúlik a szédülés meg ez a furcsa bizsergés. És tulajdonképpen miért érzi úgy, mintha pillangók serege szállt volna fel a gyomrában? Elöntötte a forróság. Mintha csak tűz lobbant volna a…
Ehhez hasonlót korábban még sohasem tapasztalt. A török azonnal elengedte. Hátrébb akart lépni, de Gyöngyi nem hagyta.
– Mi a neved? – kérdezte, hogy valamivel leplezze a zavarát.
– Musztafa vagyok.
Zavart csend támadt. Musztafa még mindig, vagy már megint vörös volt.
– És a te neved?
– Gyöngyvér. Vagyis Gyöngyi.
– Gyöngyi – ismételte meg Musztafa. Hibátlanul sikerült kiejtenie a magyar nevet. – Gyönyörű Gyöngyi.
Lehajtotta a fejét. A keze végigsimította Gyöngyi hátát. A derekánál indult el felfelé. Újra beletúrt a hajába. A tekintete elárulta, hogy lenyűgözték a bronzvörös tincsek. Gyöngyi kihúzta magát, majd amikor ez sem volt elég, lábujjhegyre állt. Felemelte a fejét, és becsukta a szemét. Musztafa ajkát már csak talán egy hajszál választotta el Gyöngyi arcától. Érezte a bőréből áradó perzselő hőséget. Az ifjú harc közben kissé megizzadt, de még az izzadtságának is nagyon kellemes, tiszta szaga volt.
A csók azonban elmaradt.
Vajon miért?

Hírlevél

Kapcsolat

A Trivium Kiadó webáruházát, melyben számtalan izgalmas, érdekes, szórakoztató könyvre lelhet a Keleti irodalom remekein át az Üzleti könyvekig, az alábbi linken éri el:

http://triviumkiado.hu

Tudta azt, hogy közvetlenül a kiadótól való rendelés min. 20%-kal kezdvezőbb áron történik, mint a könyvesbolti teljes fogyasztói ár?

Amennyiben kérdése van, kérjük az alábbi űrlap kitöltésével keressen meg minket és kollégánk hamarosan választ küld Önnek!

Név * 
E-mail * 
Üzenet * 

Adja meg a képen látható biztonsági kódot: 

Facebook